Még csak az év 2. napja van, de borzasztóan érzem magam lelkileg.
Ha van az embernek egy nagyon akaratos, önfejű, öntörvényű gyermeke – aki már 2 hónapos korában önálló véleménnyel rendelkezett és sziklaszilárd elképzelésekkel a világról – akkor nagyon nehéz nevelési buktatókba ütközik. Hiába a sok szakvélemény, a sok szakirodalom és okosságok. Nincs két egyforma gyermek. Amiről olvasunk, az csupán sablon. Nem húzható rá minden gyerekre, ez teljesen egyértelmű. Más természet, más mindennapok, más szavak, más reakciók, más nevelés. Minden más.
Születése óta a legjobbat akarom kihozni belőle, magamból, de időről időre tükröt kapok a sorstól, vagy inkább tőle.
Elvesztem néha a fejem és olyat teszek, amit már abban a pillanatban megbánok. De egyszerűen kimerült az eszköztáram, már nem tudok mit tenni időnként. Ha nem lépek fel erőteljesen, kinevet. Ha erőteljesen lépek fel, sír, sőt még a szívem is kettétörik. Közhelyesnek hangzik de tényleg igaz: nagyon nehéz (jó) szülőnek lenni. Néha tényleg nem tudom mit miért teszek, jót teszek-e. Ami az egyiknél bevált és jó, a másiknál köszönő viszonyban sincs vele. Az egyik illemtudó, érzelmileg fűtött, kedves, őszinte, a másik pedig daccal és önfejűséggel megy előre a világba, olyankor semmit és senkit nem kímélve. Lelkére hatok, szívéig szólok, motiválom, de semmi.
Hogy lehetnek testvérek ennyire különbözőek?
Nagyon sokszor mondtam anno, hogy ugyanúgy nevelem őket. Ugyanazt kapják.
De aztán elgondolkoztam, és rájöttem: hogy lehetne ugyanaz?!?! Az első gyereknek nem kellett senkivel harcolni, küzdeni, kivívni anyánál az első helyet. Csak ő volt, anya és apa egyetlen kicsi csemetéje. A második gyermek eleve egy másik élethelyzetbe született: hárman voltunk. Sosem volt csak ő. Ez már alapjaiban megreformálta a természetét, az életét, a testvérhez fűzött viszonyát.
Szóval igazából én lehet ugyanúgy nevelem őket, de az alaphelyzet SOSEM volt ugyanaz!
Mégis, minden erejével azon vagyunk szülőként, hogy mindent megadva neveljünk, értékrendet állítva, másokat tisztelve. De ez piszok nehéz. Legalább annyira, mint megértetni vele: ANYA ÉS APA az első helyen áll a tisztelendő emberek körében. A tiszteletet el kell érni, ki kell vívni. Vagy mégsem? Tanítani kell vajon vagy születésünktől rendelkezünk vele? Nehéz kérdés, már látom.
A tiszteletnek ára van – és ezt megtapasztaltam!
Kommentek