Ez a bejegyzés cím elég drasztikus, tudom. Sokáig gondolkoztam milyen szavakkal jellemezhetném a bennem dúló gondolatokat és érzéseket, de leginkább csalódottságot, szomorúságot és haragot érzek.
A 4. x-emet töltöttem be. (“halleluja” …) Mégis azon kapom magam még mindig, hogy nem tudok leszakadni arról a bizonyos zsinórról, arról a tudatalattimban létező szálról – vagy minek is nevezzem – ami hozzá köt. Egy édesanyával való kapcsolatnak tökéletesnek kellene lennie… akihez fordulhatsz ha szomorú vagy, ha boldog vagy, ha el akarsz újságolni valamit, ha “csak olyanod” van, egyszóval bármikor. Nekem ez az érzés ismeretlen. Az volt, és már az is marad.
Nyár van. Ilyenkor a szülőknek egy rémálom megoldani a csemeték szabadidejét, hisz míg a szülők robotolnak, a kicsikkel lennie kell valakinek. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a nagyszülők aktívak, így van lehetőség erre. Viszont sajnos léteznek olyan kellemetlen, embert próbáló helyzetek és napok, amikor azt kérdezzük magunktól: hogy lehetne megoldani másként a nyaraltatást?
Nagyon nehéz úgy szülői tekintélyt gyakorolni, ha a szünidő alatt minden megengedett nagyjából, és csakazértis a szülőre tromfolunk, mondván, “most nálam vannak, itt ez van”. Ez oké, de ha nem ott vannak is az van, amit a nagyszülő akar. Szülői tekintély nulla, aláásva, minek az.
És mikor már te magad is kivagy és kérdésekkel bombázod magad, jönnek az egyéb személyek közötti stresszes helyzetek, súrlódások, vagy a ki nem mondott szavak. Nyelünk. Csak hogy béke legyen. Normális vajon ez? Nem, persze, hogy nem! Mert nagyon nehéz leküzdeni a bennünk élő démont, aki uralja az agyad, a szavaidat, cselekedeteidet, pedig tudod hogy nincs ez így rendjén. Lehet csak én vagyok ilyen defektes? A gyerekeimért kiállok, nem kérdés, de amikor csak mondja, mondja, mondja a magáét és mindenki más – bocsánat – hülye, akkor nyelek inkább hármat és ráhagyom. Ez meg azt hiszem egyenlő azzal, hogy ő győzött. A hangjából sugárzik és ordít, hogy elege van, de persze nem azért, mert az unokák egy hetet ott töltenek. Hanem mert vannak egyéb tényezők, ami miatt éreztetnie kell, hogy a másik szar. Ez így elég durva, igaz?
Nem jó ez a hét, az biztos. Minden percemben a kicsikre gondolok. Mi lehet velük? Vajon fáj még neki? Mit csinálnak éppen? Ugye nincs vita köztük? Hol lehetnek éppen? Mit mondanak most?
És a kérdések és aggódás nem azért jön mert tyúkanyó vagyok, hanem mert ez a hét rosszul indult. Úgy érzem mintha senki nem találná a helyét ebben a pár napban, de én legalábbis nagyon nem. Idáig érzem a gyermek “fájdalmát”, honvágyát, “anyavágyát”. Máskor nincs ezzel semmi baj. 3 hete tökéletes volt a nyaraltatás. De ez most más.
Ilyenkor mérgemben mindig azt gondolom: megoldjuk máskor máshogy. Igen ám de hogyan mégis?
Bár minden nappal közelebb kerülünk a nyári szünet végéhez, de most azt kívánom a legjobban: ennek a hétnek legyen vége! Elegem van.
Kommentek